Itt a reblogon már bő fél éve rendszeres téma a skizofrénia. Robi a skizofréniát elszenvedő oldaláról posztol itt. De mi a helyzet azokkal, akik egy légtérben, családban élnek egy skizofrénnel? Ők hogyan élik meg ezt a dolgot?

Első kézből számolhatok be arról, milyen egy skizofrén szülő gyerekeként felnőni, úgyhogy lássuk is a lényeget:

Milyen is egy skizofrén? Ha az ördögűző megszállottjához hasonló, habzó szájú, érthetetlen nyelveken dörmögő, szemforgató flepnist képzelsz el, hát ki kell ábrándítsalak. (A neten is csak efféle fotókat találni illusztrációként.) Valójában leszedált, belassult, szétesett (értsd: kissé rendezetlen külsejű), figyelemhiányos emberről beszélünk. Köszönhetően a rengeteg gyógyszernek.

Bizony, a mai magyar orvostudomány erre képes: lenyugtatni, eltompítani azt, ami hibásan működik. Ezért a fizikálisan teljesen egészséges (jelen esetben) fater napokon át az ágyat nyomja, aluszékony, mindennel órák hosszat szöszmötöl, és úgy általában nem tud magával kezdeni semmit. Egy másik világban él, gondoljuk mi. Mi, azaz a család meg igyekszünk ebben a világban élni, vezetni a háztartást, hajtani a betevőt, megfelelni a rendszer és az eljövendő elvárásainak (értsd: tanulás) stb. Míg ez a testileg 100%-os ember meg csak „malmozik” és nem segít. Persze mondogatjuk magunknak, hogy „Hát beteg!”, de valójában nem értjük. Nem áll össze a kép. És unos-untalan eszünkbe ötlik: „De hát miért?” Szeretnénk „normális” család lenni, haladni a dolgainkkal, vagy csak egyszerűen normális körülmények között élni. Mert, hogy egy fő keressen pénzt, vásároljon be, rendezze a gyereket, és a háztartást is vezesse… hát igen, olyan mintha a másik ott se lenne. Mintha elváltak volna, elhunyt volna, meg ilyenek. És tényleg, a másik ott sincsen. Látszik rajta. A fénytelen szeméből, a mozdulataiból, és úgy általában az egész lényéből. De hol jár, mit gondol, és egyáltalán mit miért tesz vagy nem tesz? És vajon mit érezhet? De bele sem kezd. Sosem mondja el. Talán mert nem bízik már abban, hogy megértik, hogy megérthetjük. Vagy ki tudja mi lehet a fejében? De tényleg nem tudni róla semmit sem, még azt is csak feltételezzük, hogy más világban létezhet…

És mit mond az orvostudomány? Vagy a pszichológia? Vagy a szomszéd Mari néni, aki a vajákossághoz is konyít egy cseppet? Hát ez az, hogy szinte semmit sem! „Szedni kell a gyógyszert. Ez már jobb nem lesz…” Ilyesmiket mondanak, és neked folyton csak az jár a fejedben, hogy nem lehet igaz, és valamit csak lehet tenni. De ahogy telnek az évek, egyre inkább ott lappang legbelül, hogy „Lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy ez tényleg ilyen.” És csökkentenéd a gyógyszert, hogy ehelyett a letompult zombi helyett az „igazi” apáddal beszélhess, de nem lehet. Mert pizsamában megy a boltba, mert éjnek évadján álmában ordibálni kezd, mert egyszerűen képtelenség már így együtt élni vele, és mert már egész egyszerűen félsz tőle.

Úgyhogy ördögi kör, senki nem mond semmit, és még millió más problémát is felvet. Például azt, hogy nem mondhatod el senkinek. Pedig annyira jól esne kiönteni néha ezt a sok nehézséget, de köszi, inkább nem. Inkább nem vállalod fel, hogy téged is hülyének nézzenek. Inkább nem keresed a sajnálkozó pillantások mögötti balsejtelmeket: „Úristen, ez is örökölte ezt!” Inkább nem győzködöd a barátaidat, a pasidat, a munkatársaidat, hogy „Ez nem is örökletes.” Úgyis azt gondolják. Mert ma Magyarországon, 2016-ban még a legapróbb marhaságra is ráfogják, hogy genetikus, örökletes. Akkor miért ne épp erre fognák rá ezt a jól bevált, sehová sem vezető feleletet? Szóval küszködsz tovább magadban, amíg még bírod, amíg még lehet...