Minden ott kezdődik. De tényleg! Hidd el!

Ott, abban a szent pillanatban változik meg minden! Átlendülsz a túlpartra, a feje tetejére áll a világ! Szó szerint! Minden a fonákját mutatja! Nem lesz baj, hogy beszólnak, leszólnak, taszigálnak, kibeszélnek, rád beszélnek, semmibe vesznek, fenyegetőznek, megkörnyékeznek, elvárják tőled, kiharcolják tőled, minek és minek nem néznek, mit hallasz vissza és mit nem.

Semmi sem számít már, csak az lesz az érdekes, miért bánt ez téged? És tudod már jól, hogy annyi év telt el, de csak most látod azt, hogy rossz helyen keresgélted. Kerested az utcán, a rendelőben, a melóban, a reptéren, az autóban, a nemzetiben és a temetőben. Kerested a párod szemében. De nem lelted. Nem lelted meg azt, hogy mi a fészkes fene ment már megint félre benned. Hogy mért nem jó a kék cipő, és mért kell szürkéből is még egy? Hogy mért nincs időd soha semmire sem, amire kéne? Hogy mért nincs ott az, aki tegnap megígérte? Hogy mért késtél már ötödször a héten? Hogy mért nem érti meg, pedig már ezredjére kéred?

Rájössz, hogy a miérteket rossz helyen keresgélted. Rájössz, hogy így soha nem lesz vége. Mert nem változik parancsszóra egy sem. Se az apád, se a főnök, se a piac, se a szomszéd, se a hentes. Egy sem. Valami nem jó, valami mar, valami éget. És egész eddig csak azt nézted, hogy miért van ez, miért tesznek egytől egyig így, ahogyan te sosem tennél a helyükben. Mért támadnak, mért hanyagolnak, mért méregetnek, és pont téged! Miért kell ezt csinálniuk, hát nem veszik észre?

És elteltek az évtizedek, és nem vették észre. De látod már, hogy felesleges, időt rabló, és sosem lesz így vége. Sosem fognak megváltozni úgy, ahogyan azt mondod, hogy kéne.

És abban a szent pillanatban rájössz, hogy miért nem lett vége! És életedben legelőször azt mondod majd önmagadnak: „Kire vártál? Nem volt elég belőle? Te is hibás vagy! Sőt, igazán csak Te!” És amint ebben gondolkodsz már, rögtön látod, mit kell tenned. Látod azt, hogy megengedted az összes dolgot, ami sosem tetszett. Hozzájárultál azzal, hogy elhallgattad, hogy szemet hunytál, hogy elhessegetted. Hogy megalkudtál, hogy fogadkoztál, hogy nem álltál ki magad mellett. Hogy elnézted, hogy eltűrted, hogy maradtál, mikor úgy érezted menned kéne.

De semmi vész, mert mindez kellett ahhoz, hogy most először életedben, ebben a szent pillanatban már ne csak érezd, hanem tudd is, mit kell tenned!

Emlékszel még az első napra? Mikor először vittek iskolába. Még nem vagyok öreg, de már 25 éve! Neked most hány éve?

Pillanatképek, elmosódott érzések.  Te élesen emlékszel?

Emlékszem nylon köpeny volt rajtunk. Olyan vékony, sötétkék és nagyon meleg. Semmit sem engedett át, sem a szellőt, sem vízcseppet. Neked viselned kellett?

Egyenruha. Vajon miért? hogy mindenki „egyen” legyen? Vagy mert úgyis leeszed magad, és legalább könnyen kijön, csak letörlöd és minden okés veled? Szerinted miért kellett?

 Emlékszem, anyám bevitt az osztályterembe. Jó hosszú lépcső vezetett fel. Legalábbis akkor annak tűnt, meredeknek. Neked rémlik még az út odafelé?

Pár év múlva persze már kettesével szedtük ugyanezeket a lépcsőket.

Szóval beültettek az osztályba. Egy csomó szülő, egy csomó gyerek. Valami megbeszélésféle lehetett, egy ideig ott időztek a felnőttek. A tanító néni eligazította őket. Valami ilyesmi lehetett. Nálatok hogy volt ez?

 Aztán elszállingóztak, már nem láttunk egy szülőt sem. Emlékszem, Kati, egy rövid, göndör, barna hajú, szemüveges lányka elpityeredett. Azért mert már nem volt az anyukája mellette. Veled megtörtént ugyanez?

Túl sok volt az érdekesség. Színes, kézzel rajzolt ákombákomok voltak a falakon mindenfelé. Egész rajzlapnyi betűk, számok, meg ilyenek. Úgyhogy csak lestem és lestem. Lefoglalt, nem gondoltam arra, hogy mi lesz velem. Te hogy emlékszel?

Nagy volt a zsibongás, a tanító néni még nem erőltette a csendet. Azért mégis elővettünk idővel valami füzetszerűséget, ilyen összepárosítós, összekötős figurák, meg hasonlók voltak benne. Kék volt, meg piros, semmi különös, nem olyan sokszínű, mint a későbbiek. Nektek voltak már első nap füzeteitek?

Emlékszem, igazi klasszikus iskolatáskám volt. Bazi nagy és nehéz egy elsősnek. Kemény hátlap, festett műbőrszerű anyagból. Kék-piros színű volt, az unokatesómtól örököltem meg. Körülbelül elnyűhetetlen volt, és körülbelül nehezebb, mint a füzetek benne. Neked volt még ilyened?

Házit is kaptunk. Már az első nap, képzeld! De nem emlékeztem, hát másnapra nem is lett készen. Csak annyi maradt meg, hogy teljesen kiesett. Másnap hiába kérdezte a tanító néni, nem emlékeztem. Persze abból még semmi baj nem lett. Te mikor kaptál először házit életedben?

Két srác már akkor vitatkozott egymással. Egy magas barna és egy kicsit alacsonyabb szőke. A barna feszültnek tűnt, még a mozgása is, a szőke igazi utcagyereknek. Pár nap múlva már rendesen verekedtek. A Te idődben is voltak már ilyen korai veszekedések?

Úgy rémlik az első nap nem tartott sokáig, de mégis furcsa volt, hogy ezután naponta oda kell mennem. A pad kopott volt, lakkozott fa, nem volt festett. Pont jó volt. Pár év múlva már be sem fértem. Te meglátogattad később az elsős tantermed?

 7 éves voltam, késtem egy évet. Nyár közepén születtem, mint az osztályban a legtöbben. Bár nem tűnt fel annyira, hogy ki 6 és ki 7 éves. Te is késtél egy évet?

 Mikor haza értem, apám kérdezte: „Na, milyen volt?” És én nem voltam kitörő örömmel. Nem tudom miért. Talán már akkor éreztem, hogy nem ez lesz a kedvenc közegem. Neked tetszett az első nap? Hogy emlékszel?