Sok-sok éve, egy messzi-messzi galaxisban a magyar klubfutball nézhetetlen, semmiféle szórakozást nem nyújtó, csetlő-botló pipaszárlábúak futkosásából állt. A nyertes csapat inkább az ellenfél hibáinak örülhetett, semmint saját kiemelkedő teljesítményének. A nézők önmaguk szórakoztatására a hőbörgésnek és a stadionbontásnak furcsa egyvelegét találták ki, hisz a pályán semmi olyasmi nem történt, ami akár egy percre is leköthette volna őket.

                Maradtak hát a spanyol, francia, német, olasz, angol bajnokságok rangadói, az Európa-bajnokságok és világbajnokságok, valamint a bajnokok ligája a minőségi futballra áhítozóknak. A klubcsapatokban alig volt változás, hosszú-hosszú évekig ugyanazok a focisták játszottak, és az idegenlégiósok közel sem voltak többségben. Tátott szájjal nézhettük azokat a technikai bravúrokat és futás teljesítményeket, amikre valaha, a nagyon-nagyon régi szép időkben még a sajátjaink is képesek voltak.

csapatjáték magyar közügyek bejutas

                Aztán elérkezett 2016, és nem nagyon hiszünk a szemünknek. Élvezhető, izgalmas, magas szintű játékot láthatunk, tekintélyes csapatok ellen is szépen teljesítünk, igazi ellenfelekké váltunk. Megy az utcán a RIA-RIA, nemzeti színbe borulnak az autók, az erkélyek, a szurkoló emberek.

                Hallgatom a magyar-portugál közvetítést, és a 65. percben 3-3-as állásnál olyasmiket hallok, hogy „Akármi lesz is a végeredmény, emlékezetes lesz ez az estécske.” Meg olyan félszeg kijelentéseket, hogy „Nem rossz eredmény ez.” Közben arra gondolok, hogy mennyire tudjuk felfogni, mennyire merünk örülni valaminek? Mennyire hiszünk abban, hogy a magyar közösség bármit is jól csinálhat, bármit is elérhet?

csapatjáték magyar közügyek bejutas

                És ha arra gondolsz, hogy ez nem az én teljesítményem, és nem is a tied, teljesen igazad van ebben. Én nem járok meccsre, én nem vagyok edző, és nem tudok gyakorolni sem a srácok helyett. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy végre (újra) valami összehozza a közösséget. Közös célt ad, közös örömet. Sok-sok honfitársunk úgy érezheti, hogy már nincs egyedül, félretehetünk minden ellentétet. Félretehetjük a panaszkodást, az irigykedést, az önbizalomhiányt és minden más népbetegségünket, mert ezeknek itt és most egyszerűen nincs helye. Nézem az ünneplő arcokat, sokan évek óta nem láttak focimeccset. Bizonytalanul örvendeznek, nem szokták meg, hogy végre tényleg van mit üdvözölni, most szabad, most lehet. Hogy nem csak probléma létezhet itthon, hanem öröm is, ünnep is lehet. Felvillan egy reménysugár, hogy ha akarnánk, bármi más is sikerülhetne. Nem csak egyedi, egyéni sikerek (pl. tudósok) létezhetnének, hanem közös, fontos ügyeket is rendbe tehetnénk, ha a mindennapokban is éreznénk ebből az eufóriából egy keveset, és nem csak a lelátókon, a meccseken.